A pontosság az egyik legfőbb erény. A kéz mozdulatainak kecsesnek
kell lennie, és harmóniában összefonódni a zenével. A legyező az ujjak
meghosszabbítása, éppen úgy kell mozdulniuk, ahogy a kéz ring a csuklót
követve. A zene üteme jól ismert, és a mozdulatsor is a végtelenségig ismételt.
Mégis úgy kell tűnnie, mintha most születne meg a harmónia a zene és a tánc
nászából. A fej mozdulatlan. Csak a megfelelő időben moccan, hiszen a kontyba
tűzött csengettyűk csakis akkor szólalhatnak meg, amikor a pillanat és a
koreográfia ezt kívánja. A csípő mozdul, és a kar követi, a legyezők
szétnyílnak, és eltakarják a sironuritól fehér arcot. A vendégek nem láthatnak
a lehunyt pillák mögé, míg el nem jön a pillanat, hogy a táncos felnyissa
szemét. A pillanat kiválasztása mesteri feladat, és nagy jelentőséggel bír. Egy
tacsikata nem tévedhet. Azt mondják, ha a gésa felpillant, és a tekintete
találkozik egy férfiéval…
Ez nem lehet kérdés. Biztosan érzem, hogy minden mozdulatomat figyelemmel követi. És ma este, az előadás végeztével… A kéz harmóniája a zenével… az ujjak kinyúlnak a legyezőn, ahogy megmozdítják, és a festett anyag arany díszei visszatükrözik a fényt. A boka elfordul, a test lassan követi, a mozdulatok finomak, és óvatosak… nem szabad elsietni. Lassan, a zene ütemére. A szem kinyílik…
Nagytiszteletű uram… A szívem legmélyéig hatol a pillantása. Odaadó szolgád leszek, mindhalálig…
Ez nem lehet kérdés. Biztosan érzem, hogy minden mozdulatomat figyelemmel követi. És ma este, az előadás végeztével… A kéz harmóniája a zenével… az ujjak kinyúlnak a legyezőn, ahogy megmozdítják, és a festett anyag arany díszei visszatükrözik a fényt. A boka elfordul, a test lassan követi, a mozdulatok finomak, és óvatosak… nem szabad elsietni. Lassan, a zene ütemére. A szem kinyílik…
Nagytiszteletű uram… A szívem legmélyéig hatol a pillantása. Odaadó szolgád leszek, mindhalálig…
Nem emelem fel a tekintetem, mereven a padlóra szögezem. Két kezem az ölemben, finoman egymáson, ahogy az összeboruló liliomszirmok… Az arcom nem rezzenhet, akármi lesz is az alkudozás vége. Az okaszan pontosan tudja, hogy a nagytiszteletű úr mennyi pénzt hajlandó feláldozni. Számára cseppet sem fontos, hogy én mit akarok, csakis az, hogy minél nagyobb haszonnal adjon túl rajtam. Nem csak a belém fektetett összeget kell visszakapnia, de hasznot is kell hajtson az üzlet, különben nem éri meg neki. Ezt tudja Minamoto no Hidetada is. Igazán nagyra becsült, és tiszteletre méltó úr, a sógun klánjának tagja.
Aocuki, az oneszanom biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj. Szívből kívánom, legyen igaza!
- Tiszteletreméltó oniiszan, nagyra tartom a kitartását. De mint tudjuk, a hajnalkavirág csak egyetlen reggel álomszép.
Az okaszan egyenrangúként beszélhet vele. Nagyra becsült asszony, aki még magának a sógunnak is nemet mondhat, ha akar. A rokonának is… vigyáznom kell hát, hogy az arcom még véletlenül se fejezze ki aggódásomat.
- Nagytiszteletű Karuihasi-szan, bizonyára nem kell magyarázzam, hogy mi a valódi oka ittlétemnek, és milyen szándék irányította ide lépteim. A bölcs ember mellkasa titkok sírköve, ön pedig, okaszan messze földön híres, nem csupán művészetéről, és arcának szépségéről, de elméjének erejéről épp úgy.
- És biztosítva látná e lány sorsát az ön házában, Minamoto-szan? Oly gyorsan múlik a szenvedély, ahogy a következő jön. A reggeli napsütés pedig nem tart ki egész nap.
- Nincs jobb tükör egy régi barátnál. Karuihasi. Ön ismeri a szívem, és én maradéktalanul megbízom a bölcsességében. Úgy ítél meg engem, mint akire nem szívesen bízná lányának a sorsát?
- A bölcs azt mondja, ne jósolj annak, aki távolabb lát nálad.
Nagy erő kell ahhoz, hogy az ujjaimat ne szorítsam össze. A sorsom múlik azon, hogy ez a két ember mit határoz. Most döntik el, mi lesz a jövőm… Mégis, mozdulatlannak kell maradnom, mint a festett képnek.
- Akarui, készen van rá, hogy elhagyja az ocsaját.
Ez pedig azt jelenti, hogy Karuihasi-szan eladott. Az ocsaja okaszanja túladott egyik lányán, és mostantól a neves Minamoto klánt szolgálom minden tudásommal, hűségemmel, és életemmel.
Minamoto-szama… Nagyra becsült úr, nemes, és becsületes,
nagymúltú család dicső gyermeke, aki büszkén viseli nevét. És az én életemnek
ura. Most már csupán az ő szolgálata az egyetlen célom, és boldogságom…
A családom büszke lenne rám, hogy ilyen nagyúr vett maga mellé, és tüntetett ki figyelmével. Boldogság a házában lennem.
Gyönyörű szobát készítettek elő a számomra. A nagyúr felesége nemes asszony, szamuráj családból származik. Tökéletes. Finom, udvarias, és szépséges, tisztelettel fogadott, és biztosan így is fog bánni velem. Én pedig alázatosan szolgálom majd őt is, ahogy férjét… ahogy a szerelmemet. A nagytiszteletű asszony Hidetada szobájához közel biztosított nekem szállást, hogy a nagyúr bármikor meglátogathasson, amikor kedve tartja. A szoba egyszerű, de előkelő, látszik, hogy jó ízléssel, és gondosan rendeztek el mindent. Hidetada bizonyára pontos utasításokat adott.
Közben teszem a dolgom, ahogy azt megkívánják tőlem, elrendezem az ételeket, de nem nézek fel, Minamoto-szama, és a vendég beszélgetése nem tartozik rám, bár az, hogy hallom, semmit nem számít. Ha a véleményemet akarják tudni, kérdezni fogják, addig pedig hallgatnom kell, és azzal törődnöm, ami a feladatom.
- Minden készen áll. Kazuma családja büszkén várja a szertartást. Dicsőség lesz házad védő kamijának lenni.
Már szinte végeztek az étkezéssel, az elején Minamoto-szan bemutatott a vendégének. Egy gésát feleségül venni tisztesség, és minél híresebb a művésznő annál nagyobb értéke van. Nekem nem volt még olyan nevem, amivel Hidetada büszkélkedhetne, mégis úgy mutatott be, hogy az nagyobb megtiszteltetés volt számomra, mint amit érdemlek.
Összeszedem a csészéket, és a tálcára teszem, mielőtt távoznék, mindet a helyére, egyenként, hisz nem engedhető meg semmilyen hiba. Egy olyan nagyúrnál, mint Minamoto no Hidetada mindennek tökéletesnek kell lennie. Távozok, lassan hátrálva, hisz nem fordíthatok hátat, majd mikor elérem az ajtót, letérdelek, leteszem a tálcát, elhúzom a fuszumat, felveszem a tálcát, és kihátrálok, aztán ismét letérdelek, behúzom az ajtót. Csak néhány pillanatig maradok így… erőt kell vennem magamon, mielőtt felveszem a tálcát, és elsietek. Milyen könnyű lenne az élet, ha nem kellene eltávolodni a nagyméltóságú úr közeléből…
A családom büszke lenne rám, hogy ilyen nagyúr vett maga mellé, és tüntetett ki figyelmével. Boldogság a házában lennem.
Gyönyörű szobát készítettek elő a számomra. A nagyúr felesége nemes asszony, szamuráj családból származik. Tökéletes. Finom, udvarias, és szépséges, tisztelettel fogadott, és biztosan így is fog bánni velem. Én pedig alázatosan szolgálom majd őt is, ahogy férjét… ahogy a szerelmemet. A nagytiszteletű asszony Hidetada szobájához közel biztosított nekem szállást, hogy a nagyúr bármikor meglátogathasson, amikor kedve tartja. A szoba egyszerű, de előkelő, látszik, hogy jó ízléssel, és gondosan rendeztek el mindent. Hidetada bizonyára pontos utasításokat adott.
Közben teszem a dolgom, ahogy azt megkívánják tőlem, elrendezem az ételeket, de nem nézek fel, Minamoto-szama, és a vendég beszélgetése nem tartozik rám, bár az, hogy hallom, semmit nem számít. Ha a véleményemet akarják tudni, kérdezni fogják, addig pedig hallgatnom kell, és azzal törődnöm, ami a feladatom.
- Minden készen áll. Kazuma családja büszkén várja a szertartást. Dicsőség lesz házad védő kamijának lenni.
Már szinte végeztek az étkezéssel, az elején Minamoto-szan bemutatott a vendégének. Egy gésát feleségül venni tisztesség, és minél híresebb a művésznő annál nagyobb értéke van. Nekem nem volt még olyan nevem, amivel Hidetada büszkélkedhetne, mégis úgy mutatott be, hogy az nagyobb megtiszteltetés volt számomra, mint amit érdemlek.
Összeszedem a csészéket, és a tálcára teszem, mielőtt távoznék, mindet a helyére, egyenként, hisz nem engedhető meg semmilyen hiba. Egy olyan nagyúrnál, mint Minamoto no Hidetada mindennek tökéletesnek kell lennie. Távozok, lassan hátrálva, hisz nem fordíthatok hátat, majd mikor elérem az ajtót, letérdelek, leteszem a tálcát, elhúzom a fuszumat, felveszem a tálcát, és kihátrálok, aztán ismét letérdelek, behúzom az ajtót. Csak néhány pillanatig maradok így… erőt kell vennem magamon, mielőtt felveszem a tálcát, és elsietek. Milyen könnyű lenne az élet, ha nem kellene eltávolodni a nagyméltóságú úr közeléből…
-Alkonyi szél kél.
Lopva közeleg az est.
Mindent átszínez…
Most úgy érzem magam, ahogy csakis vele éreztem. Nem tudom, miféle csoda ez, túlságosan kicsi vagyok ahhoz, hogy megérthessem mibenlétét. De amióta először találkoztam Hidetadaval, tudom, hogy hozzá tartozom.
Sok sétát tettünk már így. Alkonyattájt, egy kertben, szótlanul lépkedve egymás mellett, keresve a pillanat tökéletességét, és néha ő, vagy én versbe foglaltunk egy-egy szépséget, mely megragadta tekintetünk. Akkor úgy gondoltam, ennél nagyobb boldogság nem érhet, s most úgy érzem, mégis. Most, hogy a saját kertjében sétálok az én nagyrabecsült uram mellett.
Gyönyörűek a cseresznyefa virágai. Már lekéstük a nyílásukat, de a következőt már együtt csodálhatjuk. Szívem boldog, hogy itt lehetek, és bizalommal telt őiránta.
A szirmok most kezdenek hullani, és a lágy szél felkapja őket, hogy tovasodorja. Néhányuk a kerti tó színére hullik, mások egy szemhunyásnyi időre mintha új alakot öltenének… talán a szél kamija új mulatságon töri a fejét, és fiatal lánnyá változik, porból, és virágszirmokból alkot testet magának…
- Győz az alkonyat
Virágszirom hull alá
S kezd új utat…
Megállt, hát én is megállok. Ahogy most a szemembe néz, az mindent elárul. És nem mondhatna szóval semmit, ami ennél boldogabbá tehetne. Le is kell süssem a szemem, ha nem akarok tiszteletlen lenni. Az illem nem engedi meg, hogy átöleljem.
Közeledünk. A domb túlsó oldalán már várnak ránk. Ahogy felérünk, Hidetada ismét megáll. De most nem néz rám, amikor hozzám szól.
- Várj itt, Akarui.
Nem mozdulok. Csak figyelem, ahogy távolodik. A távolban látszanak a hegyek, de itt minden zöld, és élettel teli. Itt ér véget a kert, itt lesz a fal, melyet holnap kezdenek építeni.
Meleg szél fúj, nem erős, inkább csak lágyan simogat, nem támad. A szellemek kegyesen várják a szertartást. Minden tökéletes.
Odalent már mindent előkészítettek. Kazuma-szan családja bizonyára büszke. Igazi dicsőség ilyen szolgálatra kiválasztatni. Kazuma-szan nem fiatal, de erős harcos, és becsületes, Hidetada pedig méltónak találta rá, hogy elfogadja ajánlkozását. Dicső élet méltó befejezése ez, egy erős, és bölcs harcosnak. Ez a hito-bashira. Villan a penge…
Egy madár felriadt a hirtelen mozdulatra a folyóparton, és már fel is röppent… Hidetada egyetlen vágással megszabadul a kard lapjára tapadt vértől. A szamurájok vágása… A test előrebukik, és a lélek kiszabadul. A többi nem Minamoto-szan dolga. Megkötni a lelket, hogy a palota őrzője legyen, nem az úr feladata. Visszaindul felém. Látom az arcán, hogy elégedett. Kazuma bizonyára szép köszönetet mondott neki. Ő pedig hibátlanul, egyetlen suhintással teljesítette a kötelességét. Nem szól, csak elindul visszafelé. Lassan lépked, nem siet, én is a lépteihez igazodom. A kerti tavon átívelő fahidra téve a lábam meghallom a hangját.
- Penge sikolya
Tovarebbenő kócsag…
Vérharmatos fű.
Én nem láttam a vért. De most látom az ő szemével. Büszkeséggel tölt el, hogy ilyen ember asszonya lehetek.
Lopva közeleg az est.
Mindent átszínez…
Most úgy érzem magam, ahogy csakis vele éreztem. Nem tudom, miféle csoda ez, túlságosan kicsi vagyok ahhoz, hogy megérthessem mibenlétét. De amióta először találkoztam Hidetadaval, tudom, hogy hozzá tartozom.
Sok sétát tettünk már így. Alkonyattájt, egy kertben, szótlanul lépkedve egymás mellett, keresve a pillanat tökéletességét, és néha ő, vagy én versbe foglaltunk egy-egy szépséget, mely megragadta tekintetünk. Akkor úgy gondoltam, ennél nagyobb boldogság nem érhet, s most úgy érzem, mégis. Most, hogy a saját kertjében sétálok az én nagyrabecsült uram mellett.
Gyönyörűek a cseresznyefa virágai. Már lekéstük a nyílásukat, de a következőt már együtt csodálhatjuk. Szívem boldog, hogy itt lehetek, és bizalommal telt őiránta.
A szirmok most kezdenek hullani, és a lágy szél felkapja őket, hogy tovasodorja. Néhányuk a kerti tó színére hullik, mások egy szemhunyásnyi időre mintha új alakot öltenének… talán a szél kamija új mulatságon töri a fejét, és fiatal lánnyá változik, porból, és virágszirmokból alkot testet magának…
- Győz az alkonyat
Virágszirom hull alá
S kezd új utat…
Megállt, hát én is megállok. Ahogy most a szemembe néz, az mindent elárul. És nem mondhatna szóval semmit, ami ennél boldogabbá tehetne. Le is kell süssem a szemem, ha nem akarok tiszteletlen lenni. Az illem nem engedi meg, hogy átöleljem.
Közeledünk. A domb túlsó oldalán már várnak ránk. Ahogy felérünk, Hidetada ismét megáll. De most nem néz rám, amikor hozzám szól.
- Várj itt, Akarui.
Nem mozdulok. Csak figyelem, ahogy távolodik. A távolban látszanak a hegyek, de itt minden zöld, és élettel teli. Itt ér véget a kert, itt lesz a fal, melyet holnap kezdenek építeni.
Meleg szél fúj, nem erős, inkább csak lágyan simogat, nem támad. A szellemek kegyesen várják a szertartást. Minden tökéletes.
Odalent már mindent előkészítettek. Kazuma-szan családja bizonyára büszke. Igazi dicsőség ilyen szolgálatra kiválasztatni. Kazuma-szan nem fiatal, de erős harcos, és becsületes, Hidetada pedig méltónak találta rá, hogy elfogadja ajánlkozását. Dicső élet méltó befejezése ez, egy erős, és bölcs harcosnak. Ez a hito-bashira. Villan a penge…
Egy madár felriadt a hirtelen mozdulatra a folyóparton, és már fel is röppent… Hidetada egyetlen vágással megszabadul a kard lapjára tapadt vértől. A szamurájok vágása… A test előrebukik, és a lélek kiszabadul. A többi nem Minamoto-szan dolga. Megkötni a lelket, hogy a palota őrzője legyen, nem az úr feladata. Visszaindul felém. Látom az arcán, hogy elégedett. Kazuma bizonyára szép köszönetet mondott neki. Ő pedig hibátlanul, egyetlen suhintással teljesítette a kötelességét. Nem szól, csak elindul visszafelé. Lassan lépked, nem siet, én is a lépteihez igazodom. A kerti tavon átívelő fahidra téve a lábam meghallom a hangját.
- Penge sikolya
Tovarebbenő kócsag…
Vérharmatos fű.
Én nem láttam a vért. De most látom az ő szemével. Büszkeséggel tölt el, hogy ilyen ember asszonya lehetek.
Már ragyognak a csillagok. A fuszumát vissza kell húznom, nem
illendő, hogy ilyen későn nyitott ajtónál üldögéljek. Az én nagytiszteletű uram
is hamarosan látogatást tesz nálam, fel kell, hogy készüljek az érkezésére.
Füstölőt gyújtok, és hálát adok a szellemeknek, amiért ilyen megtisztelő
figyelemmel segítették méltatlan személyem sorsát. Áldásuk nem várt öröm, és
hálám nem lehet elég bőséges, és kifejező.
Úgy érzem, nem vagyok egyedül… Megfordulok. Meglepetésem most bizonyára az arcomra íródott, dacára neveltetésemnek, és az illemnek. Nem szabad, hogy kifejezzem, amit érzek. De mégis, ki ez a fiatal férfi? Nem szolgáló, még nem láttam. Nem hasonlít ránk. Talán szellem, vagy kami? Azért jött talán, hogy imáimat meghallgassa, és hálámat fogadja? Illendően köszöntöm, és meghajlok előtte…
Nem lehet ember, hisz nem hasonlatos hozzánk a színe, és a szeme is ragyogó, akár egy szellemnek. Nagy dicsőség, hogy láthatom, nem is tudom, mivel érdemeltem ki. Gyermekkoromban azt mesélték, hogy a kamik a régi időkben gyakrabban látogatták meg az embereket. Jelentéktelen lényem bizonyára nem érdemel ilyen tisztességet, így szinte biztos vagyok benne, hogy óhajt tőlem valamit.
- Nagytiszteletű kami… rendelkezz velem.
Biztosan nem emberi lény. A mozgása is egészen légies. Ha így tudnék mozogni, én lehetnék a legmegbecsültebb tacsikata, és Hidetada büszkeséggel tekinthetne rám. Mit akarhat vajon tőlem, hisz én nem érek annyit, hogy megjelenjen előttem, és nem tudom, miben lehetnék a hasznára.
A karom… megragadta… erős a szorítása. Nem voltam elég alázatos? Nem látja, hogy nem ellenkezek? Nem látja, hogy szolgálom őt? Miért durva velem, valami rosszat tettem?
A fogai… belém harapott! Ez nem kami… nem is jóindulatú szellem… Ez egy oni… egy démon! Élve fog felfalni… vagy a véremet szívja… a véremet… megöl… életem legboldogabb napján… hát mégsem voltam méltó erre az életre… se rád, Minamoto no Hidetada…
Úgy érzem, nem vagyok egyedül… Megfordulok. Meglepetésem most bizonyára az arcomra íródott, dacára neveltetésemnek, és az illemnek. Nem szabad, hogy kifejezzem, amit érzek. De mégis, ki ez a fiatal férfi? Nem szolgáló, még nem láttam. Nem hasonlít ránk. Talán szellem, vagy kami? Azért jött talán, hogy imáimat meghallgassa, és hálámat fogadja? Illendően köszöntöm, és meghajlok előtte…
Nem lehet ember, hisz nem hasonlatos hozzánk a színe, és a szeme is ragyogó, akár egy szellemnek. Nagy dicsőség, hogy láthatom, nem is tudom, mivel érdemeltem ki. Gyermekkoromban azt mesélték, hogy a kamik a régi időkben gyakrabban látogatták meg az embereket. Jelentéktelen lényem bizonyára nem érdemel ilyen tisztességet, így szinte biztos vagyok benne, hogy óhajt tőlem valamit.
- Nagytiszteletű kami… rendelkezz velem.
Biztosan nem emberi lény. A mozgása is egészen légies. Ha így tudnék mozogni, én lehetnék a legmegbecsültebb tacsikata, és Hidetada büszkeséggel tekinthetne rám. Mit akarhat vajon tőlem, hisz én nem érek annyit, hogy megjelenjen előttem, és nem tudom, miben lehetnék a hasznára.
A karom… megragadta… erős a szorítása. Nem voltam elég alázatos? Nem látja, hogy nem ellenkezek? Nem látja, hogy szolgálom őt? Miért durva velem, valami rosszat tettem?
A fogai… belém harapott! Ez nem kami… nem is jóindulatú szellem… Ez egy oni… egy démon! Élve fog felfalni… vagy a véremet szívja… a véremet… megöl… életem legboldogabb napján… hát mégsem voltam méltó erre az életre… se rád, Minamoto no Hidetada…