Nem is hallom a lépteimet. Milyen furcsa, csak most tűnik fel.
Pedig észrevehettem volna már. Hisz így van már… mióta? Túl rég, túlzottan rég.
Most holtak mindenütt. Már meg sem hat. Annyi testet égettünk már el… túl sokat. Hozzászoktunk. Igen, igen, túlzottan hozzászoktunk.
Nem hallom a lépteimet. Vajon miért nem? Ennyire benőtte már az utcákat a halál? Apám fejbevágna egy ilyen mondatért. Egy hozzám hasonló tanult emberhez nem illik az ilyen ostobaság. De őt is elvitte a járvány. Megbűnhődik elkövetett bűneiért. Ahogy mi is, és még az ártatlanok is. Az a gyermek vajon mit vétett? Vagy ez a csecsemő?
- Doktor!
Felém biccent, én meg vissza. A holtakat pakolja a szekérre. A főtérre viszik őket újabb égetésre. Igen, igen. El kell égetni mind. Csak terjesztik a kórt. Túl sok a halott. Túl sok a fertőzött.
Gyűlölöm ezt a szagot. Megfulladok a ruhában, a maszkban. Meleg ez a kámzsa, mintha a pokol tüzének parazsával bélelték volna nem is bőrből lenne. A maszk meg mintha csak arra szolgálna, hogy megfojtson. A gyógynövények megóvnak a kórtól.
Bárcsak vidéken lehetnék egy szál ingben. Az a nyár, a szénaboglyák… Most viszont… Patkányok! Mocskos kis rágcsálók, mindenütt ott vannak. A holtakat eszik az utcán.
- Doktor! Ez a gyerek még él! Mi legyen vele?
Él?? Melyik az? A csecsemő?
- Nézze már doktor!
Hogy fogja azt a szerencsétlen gyereket? Mintha halott lenne. Pedig üvölt… tényleg él.
- Ne lógasd már fejjel lefelé!
- Na mi legyen, doktor, elviszi, vagy tegyem a holtak közé?
- Eszednél légy ember! Szerencsétlent élve elégetnéd?!
- Hát. Ki az az eszement, aki befogadná? Az előbb még a halott csecsét szopta, ha ő is dögvészes, akkor vele együtt a házba a halált is bevisszük… én ugyan magamhoz nem venném.
Paraszti okfejtés. De ha a gyermek életben maradt, akkor mindent meg kell tennünk érte.
- Adjátok ide!
El se hiszem, hogy ezt mondom. Jaj, mennyire üvölt! Amióta az öcséim felnőttek, nem volt gyerek a kezemben. Szerencsétlen kis nyavalyás. Bár ha elkerül a nyavalya, még túl is élheted. Ha lesz, aki szoptat. Hát mit kezdjek én most veled? Majd a papok megoldják, az ő dolguk.
Az utcán haltak egyre gyűlnek a szekéren. A járvány nem kegyelmez senkinek. Ma is egész nap égni fog a máglya…
Akkor most mi legyen veled te gyerek? Szép ki fiúcska. Nem lehet túl idős. Még nem tudott elmászni a holtak közeléből. Csak feküdt ott, mint aki maga is elholt. A papok majd gondod viselik.
Na, meddig kell még dörömbölnöm? Kinyitják végre? Ki.
- Doktor!
- Testvér ezt a gyermeket a gondjaidra bíznám. Az anyját elvitte a kór…
- A rendfőnök megtiltotta, hogy bárkit beengedjünk.
- De testvér…
- Doktor, nem hozhatja be a gyermeket! Vigye a fekete negyedbe!
Egyszerűen rám csukta a kaput! A fekete negyed! A maguk dolga az elesettek gyámolítása, és az ártatlanok védelme! A maguk dolga, hogy gondoskodjanak az árvákról, az anyátlanokról! És egyszerűen a fekete negyedbe küldené!
- Ott meghal.
Én is tudom, hogy… Mi??
- Mi mondott, jóasszony?
- Ha a fekete negyedbe viszi, ott biztosan meghal.
Fekete negyed… ott mindenki meghal. Oda küldik azokat, akik közelében már elhullott a család. Akik maguk még élnek, de jó eséllyel megkapták a kórt. Ott aztán ha nem is volt beteg, a többiektől azzá lesz. Ott nincs törvény. Csak kegyetlenség, és pusztulás. Igen, igen. Egyszer láttam, mit művelnek azokon az utcákon. Inkább végezzen velem a dögvész. Inkább a dögvész…
- Amikor éhesek, élve megfőzik a csecsemőket. Azt mondják, a húsuk gyenge, alig kell rágni. Ha oda viszi, biztosan meghal. Akkor is, ha nem nyavalyás.
- Maga koldus, jóasszony?
- Csak a megváltást reméltem tőlük, nem aranyat, nem élelmet. De nem kaptam meg… Nem kaptam semmit.
Nézzük csak, az arca koszos, de fiatal. Sír. De csak a könnyei csorognak, egy hang nélkül sír…
- Adja nekem doktor. Az én gyermekemet elvitte a járvány. Idősebb volt kissé, de talán még meg tudom szoptatni.
Most mi legyen? Vagy neki adom a gyereket, vagy a fekete negyedbe viszem… vagy sorsára hagyom az utcán, és a halottégetők élve a tűzbe vetik. De ez a nő magához venné. Már nyúl érte… De talán ő is csak éhezik, és ő maga akarja megenni…
- És ha nyavalyás?
Leengedi a kezét.
- Akkor még egy gyermeket el kell temetnem.
A beszéde tiszta, és olyan, mint a tanult embereké. De a csuhája koszos és szakadt. Ki lehet?
- Jóasszony…
- Doktor! A gyermekemet elvitte a döghalál! Ennek a gyermeknek az anyját is! Ha mi is elkaptuk a kórt, együtt halunk meg. Ha nem, akkor mindketten túlélhetjük egymás segítségével! Adja nekem a gyermeket.
Kis üvöltő béka, hát mi mást kezdhetnék vele? Odaadom… haza úgysem vihetem, nem tudnám etetni. Talán a városból ki tudnám juttatni, és vidéken… de ha mégis nyavalyás, akkor ott is megöl mindenkit… Nem, nem… ez a lehető legjobb.
- Vigyázzon rá, jóasszony!
Szinte kitép a kezemből. Úgy szorítja magához, mintha a sajátja lenne. Máris szoptatni kezdi? Éhes lehetett, hogy tapad a mellére…
Ideje mennem. Igen, igen, ideje mennem.
Meg kellett volna kérdezzem, hogy kicsoda. Ha elmúlik a járvány, és túléljük, megkereshettem volna őket. Ostoba egy ötlet. De milyen szép is lenne. Talán gazdag hölgy, aki hazatérhet a gyermekkel, ha elvonul a vész, és így jó nevelést kap majd… Milyen szép lenne. Túl szép… Talán mindketten meghalnak, és holnap, vagy holnapután már ott égnek a többi testtel a főtéren.
Már érzem az égő hús bűzét. Még az illatosított gyolcsok sem fedik el teljesen. Bekúszik a ruhám alá. Esténként mikor levetem a bőrkámzsát érzem a hajamon, a bőrömön. Mint egy jel. Én is így végzem… Igen, igen. Túl sok halált láttam már. Túlzottan sokat.
A kaput nem szabad kitárni. Épp csak annyira nyitjuk, hogy beosonjunk. Odabent aztán… igen, odabent már nincs semmi. Felfordul a gyomrom az égő hullák szagától. A hajuk bűze, ahogy a tűzben pörkölődik…
Idebent már nem érezni. Most csak a gyolcsok szagát érzem. Gyűlölöm ezt a szagot is . évek óta, nap, nap után. De ez óv meg a haláltól.
- Doktor…
Mindenhol haldoklók. Mindenütt… idebent egymás mellett olyan közel, hogy megfordulni sem tudnak. De már erejük sincs.
A sarokban egy anya a két gyerekkel. Mindkettő feje az ölében van, átöleli őket… Szerintem már halottak. Az arcukon a járvány okozta sebek nyoma.
- Doktor…
Már nem is szólnak, csak hörögnek.
- Nyugalom… csak nyugalom.
Gyűlölök hozzájuk érni. Gyűlölöm a munkám, gyűlölöm az életem… nem is vagyok orvos… nem is akartam az lenni soha. Undorítóak a sebek, a genny, felfordul a gyomrom. Túl sokat láttam, túlzottan sokat.
- Ez majd segít…
Erősen kell tartani a karját. A penge éles. Gyorsan kell vágni, és aztán az edényt alátartani… Kifolyt a vér a földre, de úgyis mindegy. Eret vágunk, hogy elfolyjon a rossz vér. A piócák is kiszívják az elrohadt vért… igen, igen. Mást nem tehetünk. Vagy túlélik, vagy nem. A járvány már csak ilyen. Elvisz bárkit. Elvisz mindenkit.
- Úgy halottam vannak városok, ahol bezárták a kapukat. Aki be akar menni, annak napokig ott kell rostokolnia. Így akarják megakadályozni, hogy fertőzött jusson be.
- Nekünk is ezt kellett volna… De ki gondolta? Mire először hírét vettük a dögvésznek, már itt is szedte az áldozatokat…
- Néha már arra gondolok…
Vajon mire? Ha nem akarta, hogy más is meghallja, akkor biztosan arra, hogy megszökjön innen. Talán én nem gondolok erre? Vagy bárki? Mindenki… aki épeszű, az nem akar itt maradni…
- Ez már meghalt. Vigyétek ki. Dobjátok a máglyára.
Nekem is friss levegőt kell szívnom. Friss? A bűzlő hullák, és égő tetemek szaga? Levegő? Épp csak arra jó, hogy ne fulladjunk meg… de talán épp a levegő öl meg… ki tudja, a halál már mindent átitatott, talán már a levegőt is.
A máglya. Hány test éghet rajta? Hány áldozat feketedik? Mindegy is, hogy mennyi. Túl sok, túlzottan sok. Nem akarom tudni…
- Hányat hoztatok ma?
Minek kérdezem? Minek kérdezem, ha nem akarom tudni. Nem tudom, mondd, hogy nem tudom, mondd, hogy sokat, és már megyek is.
- Mi kétszáznegyvenhetet. De a többiek nem tudom mennyit.
Csak bólintok.
- Égessétek csak őket.
Milyen érzéketlenül hangzik… Milyen rémesen. A holtak arca… mintha mindet ismerném. Mintha az anyám lenne, az öcsém, vagy a kedvesem, aki elhagyott még a járvány előtt, és más menyasszonya lett. A nyitott szemek mintha egyenesen rám merednének. Mint akik választ követelnek. Miért nem tesztek valamit? Miért nem tesztek semmit? Miért nem tudtatok meggyógyítani? Azt ígérted, hogy segítesz! Azt ígérted, ha kicsorgatod a romlott vért, elhagyja a testem a kór!
Nem tudok segíteni! Nem tudok! Hagyjatok!
El innen, elegem van, nem bírom tovább! Nem akarok, nem tudok már így élni! Sosem lesz vége? A járvány… a holtak…
Végre egy csendes utca. Végre egy kis magány.
Az ott? Talán egy másik doktor? Egy halott fölé hajol, miért nem a kórházban van? Hallottam, valaki mondta, hogy egy külhoni doktor érkezett a városba segíteni. Talán nem találja a kórházat.
- Doktor, segíthetek?
Felnéz. Furcsa a tekintete. Talán nem is orvos? Talán csak egy tolvaj, aki a holtak erszényét kutatja?
- Doktor?
A halott… ez a halott nem fertőzött. Nincsenek sebei. Nem dögvészes. Fiatal nő, a szemében már nincs élet. Ez egy gyilkos?
Hogy néz rám, Uram Istenem, hogy néz rám? Igen, igen, ez biztosan gyilkos! Így nem nézhet senki, akinek ép az elméje!
- Mit… mit művel?
Elönt a verejték, és ráz a hideg. Hogy nézhet így rám? Ki ez az ember?
- Maga… nem orvos…
- Ahogy te sem vagy az Antonio.
- Ismerlek? Ki vagy te?
Nem lehet, honnan tudja a nevem? Honnan tudja, hogy nem vagyok orvos? Mindenki orvosnak tart, a járvány óta az is vagyok… de nem vagyok igazi orvos. Nem vagyok… de ki ez? Honnan tudja?
- Mit… művel?
Miért nem tudok beszélni? Az a lány… nem volt dögvészes. Nem volt… de most halott. Véres a nyaka… eret vágott rajta. Miért tette? És hol a kése?
Uram segíts! Segíts drága isten! Mi ez a lény?! Mit akar tőlem?! A szorítása… meg fog ölni?!
- A halállal játszol napról napra Antonio Contu! Most eljött érted!
Nem! Nem! Az nem lehet! Nem akarok meghalni! Nem halhatok meg! Jó ember vagyok, istenem, segíts rajtam! Jó ember vagyok, gyógyítom a betegeket!
Menj… menj innen máshová! Hagyj engem! Látod ott a házat? Látod a vörös jelet? Látod a jeleket a házakon? Ott vannak a betegek! Ott várják a halált! Hagyj engem! Hagyj!
Segítsen valaki! Miért nem kiálthatok? Fáj, istenem, ez fáj! Könyörülj! Nem akarok meghalni!!!
Most holtak mindenütt. Már meg sem hat. Annyi testet égettünk már el… túl sokat. Hozzászoktunk. Igen, igen, túlzottan hozzászoktunk.
Nem hallom a lépteimet. Vajon miért nem? Ennyire benőtte már az utcákat a halál? Apám fejbevágna egy ilyen mondatért. Egy hozzám hasonló tanult emberhez nem illik az ilyen ostobaság. De őt is elvitte a járvány. Megbűnhődik elkövetett bűneiért. Ahogy mi is, és még az ártatlanok is. Az a gyermek vajon mit vétett? Vagy ez a csecsemő?
- Doktor!
Felém biccent, én meg vissza. A holtakat pakolja a szekérre. A főtérre viszik őket újabb égetésre. Igen, igen. El kell égetni mind. Csak terjesztik a kórt. Túl sok a halott. Túl sok a fertőzött.
Gyűlölöm ezt a szagot. Megfulladok a ruhában, a maszkban. Meleg ez a kámzsa, mintha a pokol tüzének parazsával bélelték volna nem is bőrből lenne. A maszk meg mintha csak arra szolgálna, hogy megfojtson. A gyógynövények megóvnak a kórtól.
Bárcsak vidéken lehetnék egy szál ingben. Az a nyár, a szénaboglyák… Most viszont… Patkányok! Mocskos kis rágcsálók, mindenütt ott vannak. A holtakat eszik az utcán.
- Doktor! Ez a gyerek még él! Mi legyen vele?
Él?? Melyik az? A csecsemő?
- Nézze már doktor!
Hogy fogja azt a szerencsétlen gyereket? Mintha halott lenne. Pedig üvölt… tényleg él.
- Ne lógasd már fejjel lefelé!
- Na mi legyen, doktor, elviszi, vagy tegyem a holtak közé?
- Eszednél légy ember! Szerencsétlent élve elégetnéd?!
- Hát. Ki az az eszement, aki befogadná? Az előbb még a halott csecsét szopta, ha ő is dögvészes, akkor vele együtt a házba a halált is bevisszük… én ugyan magamhoz nem venném.
Paraszti okfejtés. De ha a gyermek életben maradt, akkor mindent meg kell tennünk érte.
- Adjátok ide!
El se hiszem, hogy ezt mondom. Jaj, mennyire üvölt! Amióta az öcséim felnőttek, nem volt gyerek a kezemben. Szerencsétlen kis nyavalyás. Bár ha elkerül a nyavalya, még túl is élheted. Ha lesz, aki szoptat. Hát mit kezdjek én most veled? Majd a papok megoldják, az ő dolguk.
Az utcán haltak egyre gyűlnek a szekéren. A járvány nem kegyelmez senkinek. Ma is egész nap égni fog a máglya…
Akkor most mi legyen veled te gyerek? Szép ki fiúcska. Nem lehet túl idős. Még nem tudott elmászni a holtak közeléből. Csak feküdt ott, mint aki maga is elholt. A papok majd gondod viselik.
Na, meddig kell még dörömbölnöm? Kinyitják végre? Ki.
- Doktor!
- Testvér ezt a gyermeket a gondjaidra bíznám. Az anyját elvitte a kór…
- A rendfőnök megtiltotta, hogy bárkit beengedjünk.
- De testvér…
- Doktor, nem hozhatja be a gyermeket! Vigye a fekete negyedbe!
Egyszerűen rám csukta a kaput! A fekete negyed! A maguk dolga az elesettek gyámolítása, és az ártatlanok védelme! A maguk dolga, hogy gondoskodjanak az árvákról, az anyátlanokról! És egyszerűen a fekete negyedbe küldené!
- Ott meghal.
Én is tudom, hogy… Mi??
- Mi mondott, jóasszony?
- Ha a fekete negyedbe viszi, ott biztosan meghal.
Fekete negyed… ott mindenki meghal. Oda küldik azokat, akik közelében már elhullott a család. Akik maguk még élnek, de jó eséllyel megkapták a kórt. Ott aztán ha nem is volt beteg, a többiektől azzá lesz. Ott nincs törvény. Csak kegyetlenség, és pusztulás. Igen, igen. Egyszer láttam, mit művelnek azokon az utcákon. Inkább végezzen velem a dögvész. Inkább a dögvész…
- Amikor éhesek, élve megfőzik a csecsemőket. Azt mondják, a húsuk gyenge, alig kell rágni. Ha oda viszi, biztosan meghal. Akkor is, ha nem nyavalyás.
- Maga koldus, jóasszony?
- Csak a megváltást reméltem tőlük, nem aranyat, nem élelmet. De nem kaptam meg… Nem kaptam semmit.
Nézzük csak, az arca koszos, de fiatal. Sír. De csak a könnyei csorognak, egy hang nélkül sír…
- Adja nekem doktor. Az én gyermekemet elvitte a járvány. Idősebb volt kissé, de talán még meg tudom szoptatni.
Most mi legyen? Vagy neki adom a gyereket, vagy a fekete negyedbe viszem… vagy sorsára hagyom az utcán, és a halottégetők élve a tűzbe vetik. De ez a nő magához venné. Már nyúl érte… De talán ő is csak éhezik, és ő maga akarja megenni…
- És ha nyavalyás?
Leengedi a kezét.
- Akkor még egy gyermeket el kell temetnem.
A beszéde tiszta, és olyan, mint a tanult embereké. De a csuhája koszos és szakadt. Ki lehet?
- Jóasszony…
- Doktor! A gyermekemet elvitte a döghalál! Ennek a gyermeknek az anyját is! Ha mi is elkaptuk a kórt, együtt halunk meg. Ha nem, akkor mindketten túlélhetjük egymás segítségével! Adja nekem a gyermeket.
Kis üvöltő béka, hát mi mást kezdhetnék vele? Odaadom… haza úgysem vihetem, nem tudnám etetni. Talán a városból ki tudnám juttatni, és vidéken… de ha mégis nyavalyás, akkor ott is megöl mindenkit… Nem, nem… ez a lehető legjobb.
- Vigyázzon rá, jóasszony!
Szinte kitép a kezemből. Úgy szorítja magához, mintha a sajátja lenne. Máris szoptatni kezdi? Éhes lehetett, hogy tapad a mellére…
Ideje mennem. Igen, igen, ideje mennem.
Meg kellett volna kérdezzem, hogy kicsoda. Ha elmúlik a járvány, és túléljük, megkereshettem volna őket. Ostoba egy ötlet. De milyen szép is lenne. Talán gazdag hölgy, aki hazatérhet a gyermekkel, ha elvonul a vész, és így jó nevelést kap majd… Milyen szép lenne. Túl szép… Talán mindketten meghalnak, és holnap, vagy holnapután már ott égnek a többi testtel a főtéren.
Már érzem az égő hús bűzét. Még az illatosított gyolcsok sem fedik el teljesen. Bekúszik a ruhám alá. Esténként mikor levetem a bőrkámzsát érzem a hajamon, a bőrömön. Mint egy jel. Én is így végzem… Igen, igen. Túl sok halált láttam már. Túlzottan sokat.
A kaput nem szabad kitárni. Épp csak annyira nyitjuk, hogy beosonjunk. Odabent aztán… igen, odabent már nincs semmi. Felfordul a gyomrom az égő hullák szagától. A hajuk bűze, ahogy a tűzben pörkölődik…
Idebent már nem érezni. Most csak a gyolcsok szagát érzem. Gyűlölöm ezt a szagot is . évek óta, nap, nap után. De ez óv meg a haláltól.
- Doktor…
Mindenhol haldoklók. Mindenütt… idebent egymás mellett olyan közel, hogy megfordulni sem tudnak. De már erejük sincs.
A sarokban egy anya a két gyerekkel. Mindkettő feje az ölében van, átöleli őket… Szerintem már halottak. Az arcukon a járvány okozta sebek nyoma.
- Doktor…
Már nem is szólnak, csak hörögnek.
- Nyugalom… csak nyugalom.
Gyűlölök hozzájuk érni. Gyűlölöm a munkám, gyűlölöm az életem… nem is vagyok orvos… nem is akartam az lenni soha. Undorítóak a sebek, a genny, felfordul a gyomrom. Túl sokat láttam, túlzottan sokat.
- Ez majd segít…
Erősen kell tartani a karját. A penge éles. Gyorsan kell vágni, és aztán az edényt alátartani… Kifolyt a vér a földre, de úgyis mindegy. Eret vágunk, hogy elfolyjon a rossz vér. A piócák is kiszívják az elrohadt vért… igen, igen. Mást nem tehetünk. Vagy túlélik, vagy nem. A járvány már csak ilyen. Elvisz bárkit. Elvisz mindenkit.
- Úgy halottam vannak városok, ahol bezárták a kapukat. Aki be akar menni, annak napokig ott kell rostokolnia. Így akarják megakadályozni, hogy fertőzött jusson be.
- Nekünk is ezt kellett volna… De ki gondolta? Mire először hírét vettük a dögvésznek, már itt is szedte az áldozatokat…
- Néha már arra gondolok…
Vajon mire? Ha nem akarta, hogy más is meghallja, akkor biztosan arra, hogy megszökjön innen. Talán én nem gondolok erre? Vagy bárki? Mindenki… aki épeszű, az nem akar itt maradni…
- Ez már meghalt. Vigyétek ki. Dobjátok a máglyára.
Nekem is friss levegőt kell szívnom. Friss? A bűzlő hullák, és égő tetemek szaga? Levegő? Épp csak arra jó, hogy ne fulladjunk meg… de talán épp a levegő öl meg… ki tudja, a halál már mindent átitatott, talán már a levegőt is.
A máglya. Hány test éghet rajta? Hány áldozat feketedik? Mindegy is, hogy mennyi. Túl sok, túlzottan sok. Nem akarom tudni…
- Hányat hoztatok ma?
Minek kérdezem? Minek kérdezem, ha nem akarom tudni. Nem tudom, mondd, hogy nem tudom, mondd, hogy sokat, és már megyek is.
- Mi kétszáznegyvenhetet. De a többiek nem tudom mennyit.
Csak bólintok.
- Égessétek csak őket.
Milyen érzéketlenül hangzik… Milyen rémesen. A holtak arca… mintha mindet ismerném. Mintha az anyám lenne, az öcsém, vagy a kedvesem, aki elhagyott még a járvány előtt, és más menyasszonya lett. A nyitott szemek mintha egyenesen rám merednének. Mint akik választ követelnek. Miért nem tesztek valamit? Miért nem tesztek semmit? Miért nem tudtatok meggyógyítani? Azt ígérted, hogy segítesz! Azt ígérted, ha kicsorgatod a romlott vért, elhagyja a testem a kór!
Nem tudok segíteni! Nem tudok! Hagyjatok!
El innen, elegem van, nem bírom tovább! Nem akarok, nem tudok már így élni! Sosem lesz vége? A járvány… a holtak…
Végre egy csendes utca. Végre egy kis magány.
Az ott? Talán egy másik doktor? Egy halott fölé hajol, miért nem a kórházban van? Hallottam, valaki mondta, hogy egy külhoni doktor érkezett a városba segíteni. Talán nem találja a kórházat.
- Doktor, segíthetek?
Felnéz. Furcsa a tekintete. Talán nem is orvos? Talán csak egy tolvaj, aki a holtak erszényét kutatja?
- Doktor?
A halott… ez a halott nem fertőzött. Nincsenek sebei. Nem dögvészes. Fiatal nő, a szemében már nincs élet. Ez egy gyilkos?
Hogy néz rám, Uram Istenem, hogy néz rám? Igen, igen, ez biztosan gyilkos! Így nem nézhet senki, akinek ép az elméje!
- Mit… mit művel?
Elönt a verejték, és ráz a hideg. Hogy nézhet így rám? Ki ez az ember?
- Maga… nem orvos…
- Ahogy te sem vagy az Antonio.
- Ismerlek? Ki vagy te?
Nem lehet, honnan tudja a nevem? Honnan tudja, hogy nem vagyok orvos? Mindenki orvosnak tart, a járvány óta az is vagyok… de nem vagyok igazi orvos. Nem vagyok… de ki ez? Honnan tudja?
- Mit… művel?
Miért nem tudok beszélni? Az a lány… nem volt dögvészes. Nem volt… de most halott. Véres a nyaka… eret vágott rajta. Miért tette? És hol a kése?
Uram segíts! Segíts drága isten! Mi ez a lény?! Mit akar tőlem?! A szorítása… meg fog ölni?!
- A halállal játszol napról napra Antonio Contu! Most eljött érted!
Nem! Nem! Az nem lehet! Nem akarok meghalni! Nem halhatok meg! Jó ember vagyok, istenem, segíts rajtam! Jó ember vagyok, gyógyítom a betegeket!
Menj… menj innen máshová! Hagyj engem! Látod ott a házat? Látod a vörös jelet? Látod a jeleket a házakon? Ott vannak a betegek! Ott várják a halált! Hagyj engem! Hagyj!
Segítsen valaki! Miért nem kiálthatok? Fáj, istenem, ez fáj! Könyörülj! Nem akarok meghalni!!!