Hol vannak már a békés álmok? Milyen messzire szálltak a hold
ezüst karéján, és mostanában már semmi, de semmi nem maradt, ami az egykori
idők nyugalmát visszahozhatná. Vérbe hanyatlik a nap, és kifordul magából a
világ.
Bealtaine ünnepe közeleg, és ma éjjel az Istennő megtermékenyül az Ifjú Isten szerelme által, hogy új életet hozzon a földre. Készen a nászra várja a papnő, és a király az éji tüzet, és rituális szerelmükhöz előkészítve már minden.
És közben hazánk egy részét már a dúlás borítja vérbe, határaink mind beljebb és beljebb tolódnak, mind kevesebbet hagyva meg nekünk abból, mi egykor a miénk volt. De itt még béke honol. Szent ligetünket nem érték még el a csata hangjai, tölgyeinket nem perzselik a gyűlölet lángjai, itt még nem festi vér a frissen sarjadt füvet, és nem érezzük az emberi hús szagának átható bűzét.
Azon a napon, amikor az arany sarló lemetszette a szent növényt, mely a liget fáit ékíti vált világosság számomra, hogy talán ez lesz az utolsó Bealtaine amit ilyen békésen ünnepelhetünk. azon az éjjelen álmot láttam… szörnyű álmot. Ligetünket elérték az idegen betolakodók, lemészárolták fiainkat, elhurcolták asszonyainkat. Megcsonkították gyermekeinket, hogy felnővén ne foghassanak fegyvert ellenük, megvakították és elnémították bölcseinket, és öregeinket.
Láttam… ahogy a falu az életért küszködött, ahogy az áldozati állat kapkod az utolsó levegőért, miközben vére festi a szent köveket. De nem volt esélyük. Láttam, hogy megragadták, és kihurcolták a házából a várandós Aideen-t, és két csukójára kötelet erősítve kikötözték két szomszédos fához. Láttam, ahogy párja inkább a halálba rohant, minthogy végignézze megkínzatását, és megölését. Láttam, ahogy az idegen felemelte a kardját, és kimetszette méhéből a gyermeket. A csecsemő üvöltött, természetellenes, korai, és kínzó születése nem volt elég, borzalmas sebeket szerzett. De nem tartott soká, anyja halálsikolyával egyszerre ő is elcsendesedett. Végleg. Hallottam, ahogy a katona felröhög, és miután a földre köpött ezt mondja „ez a fattyú se fog a birodalom ellen lázadni”. Értettem a szavát. Idegen szavak voltak, rikácsolóak, és durvák, mégis értettem, de az értelmét nem volt erőm felfogni. Úgy álltam köztük, mint akit nem látnak, nem hallanak, mint az erdő egy szelleme. Láttam, ahogy meggyalázzák a lányokat, akik visítva könyörögnek halálért, nem kegyelemért, hisz tudják jól, abból nem osztanak az effélék, csak azért, hogy a következő szentségtörő erőszaktevő, a következő égető billog, a következő megalázó mozdulat előtt tépje ki a testükből a lelket valami túlvilági démon. Láttam, de nem tehettem semmit, mozdulatlanul álltam, tehetetlenül, de nem vakon, és nem süketen. Hallottam a sikolyokat. Éreztem a rettegésüket, a kínjaikat. Láttam, ahogy Kaelea kisgyermekét óvva igyekszik eltakarni. Láttam, ahogy a fölötte álló lesújt, és az arcába fröccsen a vér. Anya és gyermeke egyszerre veszett oda. Aztán végül semmi nem maradt. A házak helyén csak parázsló üszök, és holtak, amerre csak néztem. Az asszonyokat láncon vezették, de oly messze jártak már, hogy nem láthattam őket, de sírásuk, keserves jajgatásuk az elmémbe vésődött. A váteszek átka. Nem szabadulhatok.
Emlékszem, felébredtem, de akkor sem tűnt el azonnal a szag, emlékszem, lehunytam a szemem, nehogy azt lássam, amit álmomban. De csak a tűz aludt ki mellettünk. Eilí fel akarta éleszteni, de nem hagytam. „Ne gyújts fényt! Az emlékek megérdemlik a sötétséget” Nem mondtam mást. De ha újra ott lennék, nem így tennék. Kiáltanék. Sikoltanék. A Hold arcába üvölteném, az átkom… „Ezt nem tehetitek meg!”
A főzet lassan elkészül. Minden mozdulattal egyre sűrűbb, és újra látom benne a jövőt. Eala… gyermeke a legszebb parányi élet, fényben születik majd, egyszerre a hajnallal… Időben elhagyják még a falut.
A tűz lassan kialszik, és a fagyöngy-főzete készen van. Odakintről behallatszanak a kezdődő ünnep hangjai. Kis kupába szedem a szent növény levétt, és hagyom hűlni. Addig ideje nekem is elkészülnöm. A köpenyemen a fém triskele fogja össze a két oldalt.
Csak egy pillantást. Nem időzhetek, sietnem kell. A tűz már lobog a falu főterén, és mágikus védőköröket rajzolnak a szertartási tér köré. Ahogy látom, hibátlanul eddig, de úgyis ellenőrizzük még.
A fű nem törik meg a lábam alatt, csak elhajlik, és amikor megszabadul terhétől, kiegyenesedik. A fák ismerősként köszöntenek, és én viszonzom, mindnek ismerem a nevét, és szellemét. Lépteimnek nincs hangja, és nem zavarják meg a liget békéjét, a madarak nem röppennek fel jöttömre, és a mókusok sem futnak távoli menedékükbe. Ismernek jól, és tudják, mire számítsanak tőlem. A lenyugvó nap még utoljára beles a törzsek közé, aztán ránk borul az esti szürkület.
Halk hangok szűrődnek felém, a folyó felől. Elfek. Az erdő tündérei maguk is boldog tánccal ünneplik az életet. Nem megyek feléjük, hisz halandónak zargatni őket oly botorság, melyet kevesen élnek túl. És egyszer az életben éppen elég volt ily botornak lennem.
Egy pillanatra megállok, hogy felidézzem azt az éjjelt. Oly távolinak hat, és benne önmagam olyan fiatalnak. Éppen csak elkezdte okításomat a mesterem. Kíváncsiságom nem ismert határt, és bár tudtam a törvényt, mégis engedtem a vágyakozásnak, hogy kövessem a túlvilági dallamot. Arany elfek lehettek, vidám táncba feledkeztek a folyó kanyarulatánál a tisztáson, légies, könnyed alakjuk ragyogott a hold fénynél. Nem zavarta őket a halandó figyelő szeme, úgy perdültek oda hozzám, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Emberben sosem láttam még hozzájuk fogható ifjú szépséget, kedves hangjuk, szavuk csalogatott. Tudtam, hogy ha közéjük állok, és velük táncolok, reggelre halott testem találják csak meg, mégsem haboztam elfogadni hívásuk, és elindulni a tisztásra. Hány gyermeket és fiatalt táncoltattak már a halálba, hányan vesztek oda mézédes hívásuk miatt. De mindegyikük boldogan halt meg, és bár lábaik véresek voltak a sebektől, arcukon mosoly ült. Láttam már ilyen holtat, nem egyet, és emlékszem… dalukat hallva nem is tűnt ez oly szörnyű végnek, vágytam rá, hogy közéjük tartozzak. De mielőtt elérhettem volna a felém nyúló kecses ujjakat, erős kéz ragadott meg, és rántott vissza, majd jókora ütést éreztem a homlokomon. Mikor eszméltem, mesterem ült mellettem, távol voltunk a folyótól, távol a táncoló, vigadó tündérektől, távol a vágyott boldogságtól, egyedül az erdő közepén, az ismerős fák alatt. Csak reggelre értettem meg, miféle veszélyben voltam, és hogy többé nem menekít ki a karjuk közül senki.
De legszebb álmaimban újra látom a folyó partját, és az ifjakat, hallom dalukat, és velük táncolok, táncolok reggelig, míg a hajnali sugarak el nem viszik lelkem, és be nem aranyozzák halott arcomat.
Már csak pár lépés. A liget most nyugodt, és mozdulatlan, a fák szellemei is készülnek az ünnepre, várják az istennő eljövetelét, virágba öltözve, díszesen.
A kövek ragyognak az éjszakában, ahogy a szentelt kört formázzák vigyázva, és az oltár felkészülten várja energiáink áramlását, ahogy az Istennő méhe várja, hogy magába fogadhassa a gyermeket.
A tölgy magától levelet hullajt az oltárra, hogy megerősítse imámat, köpenyem zsebéből a múltkor szedett fagyöngyök maradékát húzom elő, hogy körbe helyezzem őket. Körbekerítem, és felrajzolom a jeleket a főzet levével, és finom vért hintek köré egy fiolából, hogy az áldozatot megóvjam az erre ólálkodó szellemektől A hold fénye erősödik, hallom saját hangom, amit felcsendül, és felszáll a ligetből, egyenest az ég felé.
Jöjjetek szellemek
Jöjjetek elébem
Segítő erőket
Gyűjtsetek körébem!
Mozognak a levelek, és gyenge szél áramlik. Érzem, ahogy az energia átjárja a testem, és forrósággal tölt el. Nem a sajátom az erő, az erdőé, mely elfogadja személyen, és segíti imám.
Nászt ül ma istennőnk,
Várja hű szerető
Új jövőnk Új erőnk
Gyermekkel növekvő
A ma fogant gyermek különleges lesz. Népünk megmentője, aki reményt hoz, reményt, hogy a látomásom féktelen gyilkos tüze nem terjed szét hazánkon. Reményt, hogy virágzanak még ligeteink, és szülnek még asszonyaink, reményt, hogy ellenségeink leteszik a fegyvert, és megérzik a valódi erőt, mely szétárad fáink közt.
Egyesülj mindenség,
Együtt él Nap és Éj
Életet szül az Ég
Megáldja Folyó-mély
Egyé válik ami különböző… Ezen az éjjelen egyesül a nő és a férfi, az Isten, és az Istennő, a mélység és az ég, és a szétváló erők összefogása új életet hoz a földre.
A holdfényben izzani látszanak a fagyöngy áttetsző könnycseppjei. Szél kap a köpenyembe és a hajamba, hogy szellemei elvihessék hangomat az istennőig.
- Várunk téged úrnőnk!
Várjuk érkezésed!
Várunk téged úrnőnk!
Várjuk jöttödet!
Várunk téged úrnőnk!
Hozz békességet!
Várunk téged úrnőnk!
Áldd meg a földet!
Várunk téged úrnőnk!
Várjuk érkezésed!
Várunk téged úrnőnk!
Mindenek Nagy Anyja…
Készen állunk a fogadásodra nagyságos Istennő. Készen állunk.
Nekem pedig ideje visszaindulnom a faluba. Az Istennő meghallgatott. A jelek izzón világítanak a kövön a holdsugár alatt, a főzet elkészítése pontos volt, és az Úrnő elfogadta áldozatként.
Lépteim egyenesen vezetnek vissza a faluba, minden készen áll már. A Tűz fényét messziről látom, és körülötte táncolnak a fiatalok. Mindenki vágyik a szerelmese ölelésére, mindenki készen áll, hogy áldozzon az úrnő előtt.
Imák szállnak az éji ég felé, melybe bekapcsolódok én is nemsokára, de előbb a főzetért a kunyhómba kell mennem. A kupa érintetlen, az ital kihűlt, és éppen olyan, amilyennek lennie kell. Sietek, de nem szabad, hogy akár egyetlen cseppje is elhulljon, már várnak rám, ahogy kilépek és a tűz felé indulok.
A Király, az Ifjú Isten már készen áll, vállán fehér köpeny, fején agancskorona. Várja kedvesét, az Istennőt, hogy végre karjába zárja.
És jön is a papnő. Eala… fátyol takarja az arcát, nyakában mágikus amulett, hogy ezzel is segítsük az áldozatot. Ruhája minden lépésénél meglebben, és testére simul. Megáll a tűz mellett, segítői a virágba borított papnők körültáncolják, mielőtt a királyhoz kísérnék. Egyetlen csattal megtűzött ruhája lehull a földre, és tökéletes szépségét felfedi az éjnek.
Mellé lépek. Ujjam a főzetbe merül, és amikor kihúzom, látom, hogy remeg a kezem. Furcsa egy éjszaka. Ami még rám vár, ahhoz erő kell majd, sok erő.
Megérintem a bőrét, mely forró, és lüktető. Hallom a lélegzését, miközben megáldom. Ujjaim végigfutnak ajkain, a testén, nyakán, keblein… érzem a szívének dobogását, egyszerre a magaméval… az ölét… mely valaki más birtoka lesz. A legerősebb férfi, a legdicsőbb harcos, ki bizonyította érdemét…. a király.
Eala. Szépsége méltóvá teszi, hogy az Istennőt képviselje. Tökéletessége már-már bűn a természet ellen, hisz az istenek világát idézi a halandók közé. Bár sosem láttalak volna, bár megvakultam volna, mikor először néztem rád, bár sorvad volna el a szívem, amikor szerelemre gyulladt irántad.
Ellépek az útjából, miközben az Istennőt az Ifjú Istenhez kísérik, aki karjába zárja. A tűz fénye átfogja a két meztelen testet, és egymáshoz szorítja őket. Ritmusos dal csendül, de nekem nem jön ki hang a számon, ahogy figyelem mozdulataikat. Egyesülnek a tűz mellett. És imádkozom, hogy az istennő ugyanígy tegyen kedvesével, mert ez hozza el számunkra a nyarat, a terményt, az állatok akkor fognak jól elleni, és így lesz mit ennünk.
Eala sóhaja az Istennő kéje. Az én hattyú szépségű papnőm mindig tökéletesen végzi el a dolgát, amit rászabnak az erők. Nincs szerelem a szívében, nem is volt talán soha halandó iránt. De testét zokszó nélkül adja oda annak, akinek kell, és élvezettel áldozza fel magát a szerelemnek. Molan viszont szereti. Látom a mozdulatain, látom, ahogy gyengéden húzza magához. Keserű érzés. A gyomrom táján égető fájdalom jelzi, hogy újabb látomás közeleg. A torkomat szorító láthatatlan kéz megakadályozza, hogy szóljak.
Látom Ealát, ahogy gyönyörtől sugárzó arcán csillog a tűz fénye, és egy pillanattal később látom, ahogy egy halottkísérő szellem lép mellé. De nem most… Idős asszony már, máshol, messze innen. Békés földön nyugszik, ahová nem jut el a harcok híre. Gyermekének felesége, és annak gyermekei mosolya kíséri. Fiának neve pedig messzire cseng, és rémületet csal ellenségei szívébe. Nagy harcos lesz. Ahogy az apja.
Hangos sóhajuk kéjteli sikoltássá erősödik, és mire visszatérek a valóságba, bevégeztetett. Molan még mozdulatlan fekszik Ealán, minden bizonnyal folytatni fogják, de most már nem egyedül, most már minden szerelmes kérheti az istennőt, hogy áldással tekintsen le rá. A kupát az egyik társam kezébe adom, mostantól az ő tiszte lesz, én pedig kihátrálok a tűz fényköréből.
Két kínzó látomásom egyike beteljesült már, ideje, hogy szembenézzek a másikkal is. Lépteim újra az erdő felé indulnak, nem irányítom, hagyom, hogy a szellemek vezessenek. A fák most nem örülnek jöttömnek, kérlelnek, menjek vissza az ünnepre, és az Istennő frigyét ünnepeljem boldogsággal, ahogy mások. Beljebb megyek, ezúttal nem fordulhatok vissza.
Csend van, nagyobb, mint lennie kellene, nagyobb, mint amit a termékenység ünnepe megkövetelne. A fák suttogása érthető kéréssé válik, már szinte felszólítanak, hogy távozzak. Az összeboruló ágak eltakarják előlem a holdat, és egyre sűrűbbé teszik az éjjel sötétjét. De még látok. És lépek előre, tudva, hogy mi vár rám. Tudom. Láttam.
A tölgyek hangja elkülönül, és egy titokzatos idegenről suttognak. Gyilkos élettelen, ki élők vérén éli szentségtelen életét. Tudom. Nem tart vissza. Éppen azért jöttem, hogy szembenézzek vele.
- Tehát engem keresel?
Megfordulok, és az árnyékból elősejlő alak elkülönül az éjszakától.
- A halálba sietsz…
- Nem. Csak tisztában vagyok vele, hogy a sorsomat nem kerülhetem el, bármilyen messze is futok.
Figyelem, ahogy közelebb lép. Magas, fiatal férfi, szép, akár az elfek a tisztáson. Szemei ragyognak, bár nem érzek benne melegséget, nem érzem benne az életet.
- Jól mondták a fák, nem vagyok élő.
A gondolataimra felel. Így érthető, hogy miért értem a szavát, bár bizonyos, hogy idegen. Ruhája díszes, és kényelmetlen, hosszú hajában fémből készült dísz csillog.
- Tudom mi féle szellem vagy. Sorsod szánalomra méltó.
- A Te sorsod se sokkal kellemesebb. A tisztánlátás átkát viseled.
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Igaza van. Belémlát.
- Ritkán találkozom olyannal, mint te vagy. Ritkán látok olyat, aki nem próbál menekülni. Ritkán látok olyat, aki érti, az őt körülvévő világot.
Lassan közelebb lép. Kíváncsian néz rám, és én is kíváncsian figyelem őt. Nem láttam még hozzá hasonlót.
- Talán más prédát kellene keresnem.
- Nem, nem kell. Aminek meg kell lennie, az megtörténik, és nekem ma éjjel kell meghalnom. Ha nem te végzel velem, akkor más módon lelem halálom. Már hallom a sikolyt, és egyre hangosabb. A halottkísérő banshee már eljött. Szomorú arcú asszony, kisírt szemekkel… ott áll melletted. Értem jött.
- Meg akarsz halni, Codail?
- Akarni, nem akarni, egyre megy. Amire nincs befolyásunk, azt el kell fogadnunk. Te azt hiszed, választást kínálsz, pedig…
- Nem, én sem hiszem. Hosszú évek alatt megtanultam már a törvényt. Igazad van.
Most én lépek közelebb. Furcsa dolgot érzek ebben a lényben. A bölcsességen túl valami megfoghatatlan erőt. Mely végtelen sötétséggel párosul. Mint a csillagtalan éjjelek ártó mágiáinak megzabolázhatatlan ereje.
- Az ellenségeink… ellenségeid neked is?
- Nekem nincs ellenségem. De mindenki a vesztemre tör.
- Számodra mindegy tehát, kinek a vére éltet?
- Megteszem.
Még meg sem kérdeztem. De tudja. A szívem mérhetetlen nyugalom járja át. Most már jöjj, jöjj, idegen, jöjj banshee, készen vagyok elhagyni a szent ligetet.
Érzem a karomon a kezét aztán a nyakamba maró fájdalmat. A vérem lassan távozik. A nőszellem egyre közelebb lép, ahogy az életem elszáll, és az idegené növekszik. Fogytán az erőm. A tölgyek jajgatnak, és a fagyöngyök könnyeket hullatnak értem… Ne tedd drága erdőm, megóvunk téged!
Már alig látok, le kell hunyjam a szemem. A nyakamat tépő fájdalmon túl csak egy dolgot érzek, és finom érintést. Itt a kísérőm. Ideje elengednem a létezést… És új életet találni…. Talán Eala éppen ma éjjel megfoganó magzatában…
Bealtaine ünnepe közeleg, és ma éjjel az Istennő megtermékenyül az Ifjú Isten szerelme által, hogy új életet hozzon a földre. Készen a nászra várja a papnő, és a király az éji tüzet, és rituális szerelmükhöz előkészítve már minden.
És közben hazánk egy részét már a dúlás borítja vérbe, határaink mind beljebb és beljebb tolódnak, mind kevesebbet hagyva meg nekünk abból, mi egykor a miénk volt. De itt még béke honol. Szent ligetünket nem érték még el a csata hangjai, tölgyeinket nem perzselik a gyűlölet lángjai, itt még nem festi vér a frissen sarjadt füvet, és nem érezzük az emberi hús szagának átható bűzét.
Azon a napon, amikor az arany sarló lemetszette a szent növényt, mely a liget fáit ékíti vált világosság számomra, hogy talán ez lesz az utolsó Bealtaine amit ilyen békésen ünnepelhetünk. azon az éjjelen álmot láttam… szörnyű álmot. Ligetünket elérték az idegen betolakodók, lemészárolták fiainkat, elhurcolták asszonyainkat. Megcsonkították gyermekeinket, hogy felnővén ne foghassanak fegyvert ellenük, megvakították és elnémították bölcseinket, és öregeinket.
Láttam… ahogy a falu az életért küszködött, ahogy az áldozati állat kapkod az utolsó levegőért, miközben vére festi a szent köveket. De nem volt esélyük. Láttam, hogy megragadták, és kihurcolták a házából a várandós Aideen-t, és két csukójára kötelet erősítve kikötözték két szomszédos fához. Láttam, ahogy párja inkább a halálba rohant, minthogy végignézze megkínzatását, és megölését. Láttam, ahogy az idegen felemelte a kardját, és kimetszette méhéből a gyermeket. A csecsemő üvöltött, természetellenes, korai, és kínzó születése nem volt elég, borzalmas sebeket szerzett. De nem tartott soká, anyja halálsikolyával egyszerre ő is elcsendesedett. Végleg. Hallottam, ahogy a katona felröhög, és miután a földre köpött ezt mondja „ez a fattyú se fog a birodalom ellen lázadni”. Értettem a szavát. Idegen szavak voltak, rikácsolóak, és durvák, mégis értettem, de az értelmét nem volt erőm felfogni. Úgy álltam köztük, mint akit nem látnak, nem hallanak, mint az erdő egy szelleme. Láttam, ahogy meggyalázzák a lányokat, akik visítva könyörögnek halálért, nem kegyelemért, hisz tudják jól, abból nem osztanak az effélék, csak azért, hogy a következő szentségtörő erőszaktevő, a következő égető billog, a következő megalázó mozdulat előtt tépje ki a testükből a lelket valami túlvilági démon. Láttam, de nem tehettem semmit, mozdulatlanul álltam, tehetetlenül, de nem vakon, és nem süketen. Hallottam a sikolyokat. Éreztem a rettegésüket, a kínjaikat. Láttam, ahogy Kaelea kisgyermekét óvva igyekszik eltakarni. Láttam, ahogy a fölötte álló lesújt, és az arcába fröccsen a vér. Anya és gyermeke egyszerre veszett oda. Aztán végül semmi nem maradt. A házak helyén csak parázsló üszök, és holtak, amerre csak néztem. Az asszonyokat láncon vezették, de oly messze jártak már, hogy nem láthattam őket, de sírásuk, keserves jajgatásuk az elmémbe vésődött. A váteszek átka. Nem szabadulhatok.
Emlékszem, felébredtem, de akkor sem tűnt el azonnal a szag, emlékszem, lehunytam a szemem, nehogy azt lássam, amit álmomban. De csak a tűz aludt ki mellettünk. Eilí fel akarta éleszteni, de nem hagytam. „Ne gyújts fényt! Az emlékek megérdemlik a sötétséget” Nem mondtam mást. De ha újra ott lennék, nem így tennék. Kiáltanék. Sikoltanék. A Hold arcába üvölteném, az átkom… „Ezt nem tehetitek meg!”
A főzet lassan elkészül. Minden mozdulattal egyre sűrűbb, és újra látom benne a jövőt. Eala… gyermeke a legszebb parányi élet, fényben születik majd, egyszerre a hajnallal… Időben elhagyják még a falut.
A tűz lassan kialszik, és a fagyöngy-főzete készen van. Odakintről behallatszanak a kezdődő ünnep hangjai. Kis kupába szedem a szent növény levétt, és hagyom hűlni. Addig ideje nekem is elkészülnöm. A köpenyemen a fém triskele fogja össze a két oldalt.
Csak egy pillantást. Nem időzhetek, sietnem kell. A tűz már lobog a falu főterén, és mágikus védőköröket rajzolnak a szertartási tér köré. Ahogy látom, hibátlanul eddig, de úgyis ellenőrizzük még.
A fű nem törik meg a lábam alatt, csak elhajlik, és amikor megszabadul terhétől, kiegyenesedik. A fák ismerősként köszöntenek, és én viszonzom, mindnek ismerem a nevét, és szellemét. Lépteimnek nincs hangja, és nem zavarják meg a liget békéjét, a madarak nem röppennek fel jöttömre, és a mókusok sem futnak távoli menedékükbe. Ismernek jól, és tudják, mire számítsanak tőlem. A lenyugvó nap még utoljára beles a törzsek közé, aztán ránk borul az esti szürkület.
Halk hangok szűrődnek felém, a folyó felől. Elfek. Az erdő tündérei maguk is boldog tánccal ünneplik az életet. Nem megyek feléjük, hisz halandónak zargatni őket oly botorság, melyet kevesen élnek túl. És egyszer az életben éppen elég volt ily botornak lennem.
Egy pillanatra megállok, hogy felidézzem azt az éjjelt. Oly távolinak hat, és benne önmagam olyan fiatalnak. Éppen csak elkezdte okításomat a mesterem. Kíváncsiságom nem ismert határt, és bár tudtam a törvényt, mégis engedtem a vágyakozásnak, hogy kövessem a túlvilági dallamot. Arany elfek lehettek, vidám táncba feledkeztek a folyó kanyarulatánál a tisztáson, légies, könnyed alakjuk ragyogott a hold fénynél. Nem zavarta őket a halandó figyelő szeme, úgy perdültek oda hozzám, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Emberben sosem láttam még hozzájuk fogható ifjú szépséget, kedves hangjuk, szavuk csalogatott. Tudtam, hogy ha közéjük állok, és velük táncolok, reggelre halott testem találják csak meg, mégsem haboztam elfogadni hívásuk, és elindulni a tisztásra. Hány gyermeket és fiatalt táncoltattak már a halálba, hányan vesztek oda mézédes hívásuk miatt. De mindegyikük boldogan halt meg, és bár lábaik véresek voltak a sebektől, arcukon mosoly ült. Láttam már ilyen holtat, nem egyet, és emlékszem… dalukat hallva nem is tűnt ez oly szörnyű végnek, vágytam rá, hogy közéjük tartozzak. De mielőtt elérhettem volna a felém nyúló kecses ujjakat, erős kéz ragadott meg, és rántott vissza, majd jókora ütést éreztem a homlokomon. Mikor eszméltem, mesterem ült mellettem, távol voltunk a folyótól, távol a táncoló, vigadó tündérektől, távol a vágyott boldogságtól, egyedül az erdő közepén, az ismerős fák alatt. Csak reggelre értettem meg, miféle veszélyben voltam, és hogy többé nem menekít ki a karjuk közül senki.
De legszebb álmaimban újra látom a folyó partját, és az ifjakat, hallom dalukat, és velük táncolok, táncolok reggelig, míg a hajnali sugarak el nem viszik lelkem, és be nem aranyozzák halott arcomat.
Már csak pár lépés. A liget most nyugodt, és mozdulatlan, a fák szellemei is készülnek az ünnepre, várják az istennő eljövetelét, virágba öltözve, díszesen.
A kövek ragyognak az éjszakában, ahogy a szentelt kört formázzák vigyázva, és az oltár felkészülten várja energiáink áramlását, ahogy az Istennő méhe várja, hogy magába fogadhassa a gyermeket.
A tölgy magától levelet hullajt az oltárra, hogy megerősítse imámat, köpenyem zsebéből a múltkor szedett fagyöngyök maradékát húzom elő, hogy körbe helyezzem őket. Körbekerítem, és felrajzolom a jeleket a főzet levével, és finom vért hintek köré egy fiolából, hogy az áldozatot megóvjam az erre ólálkodó szellemektől A hold fénye erősödik, hallom saját hangom, amit felcsendül, és felszáll a ligetből, egyenest az ég felé.
Jöjjetek szellemek
Jöjjetek elébem
Segítő erőket
Gyűjtsetek körébem!
Mozognak a levelek, és gyenge szél áramlik. Érzem, ahogy az energia átjárja a testem, és forrósággal tölt el. Nem a sajátom az erő, az erdőé, mely elfogadja személyen, és segíti imám.
Nászt ül ma istennőnk,
Várja hű szerető
Új jövőnk Új erőnk
Gyermekkel növekvő
A ma fogant gyermek különleges lesz. Népünk megmentője, aki reményt hoz, reményt, hogy a látomásom féktelen gyilkos tüze nem terjed szét hazánkon. Reményt, hogy virágzanak még ligeteink, és szülnek még asszonyaink, reményt, hogy ellenségeink leteszik a fegyvert, és megérzik a valódi erőt, mely szétárad fáink közt.
Egyesülj mindenség,
Együtt él Nap és Éj
Életet szül az Ég
Megáldja Folyó-mély
Egyé válik ami különböző… Ezen az éjjelen egyesül a nő és a férfi, az Isten, és az Istennő, a mélység és az ég, és a szétváló erők összefogása új életet hoz a földre.
A holdfényben izzani látszanak a fagyöngy áttetsző könnycseppjei. Szél kap a köpenyembe és a hajamba, hogy szellemei elvihessék hangomat az istennőig.
- Várunk téged úrnőnk!
Várjuk érkezésed!
Várunk téged úrnőnk!
Várjuk jöttödet!
Várunk téged úrnőnk!
Hozz békességet!
Várunk téged úrnőnk!
Áldd meg a földet!
Várunk téged úrnőnk!
Várjuk érkezésed!
Várunk téged úrnőnk!
Mindenek Nagy Anyja…
Készen állunk a fogadásodra nagyságos Istennő. Készen állunk.
Nekem pedig ideje visszaindulnom a faluba. Az Istennő meghallgatott. A jelek izzón világítanak a kövön a holdsugár alatt, a főzet elkészítése pontos volt, és az Úrnő elfogadta áldozatként.
Lépteim egyenesen vezetnek vissza a faluba, minden készen áll már. A Tűz fényét messziről látom, és körülötte táncolnak a fiatalok. Mindenki vágyik a szerelmese ölelésére, mindenki készen áll, hogy áldozzon az úrnő előtt.
Imák szállnak az éji ég felé, melybe bekapcsolódok én is nemsokára, de előbb a főzetért a kunyhómba kell mennem. A kupa érintetlen, az ital kihűlt, és éppen olyan, amilyennek lennie kell. Sietek, de nem szabad, hogy akár egyetlen cseppje is elhulljon, már várnak rám, ahogy kilépek és a tűz felé indulok.
A Király, az Ifjú Isten már készen áll, vállán fehér köpeny, fején agancskorona. Várja kedvesét, az Istennőt, hogy végre karjába zárja.
És jön is a papnő. Eala… fátyol takarja az arcát, nyakában mágikus amulett, hogy ezzel is segítsük az áldozatot. Ruhája minden lépésénél meglebben, és testére simul. Megáll a tűz mellett, segítői a virágba borított papnők körültáncolják, mielőtt a királyhoz kísérnék. Egyetlen csattal megtűzött ruhája lehull a földre, és tökéletes szépségét felfedi az éjnek.
Mellé lépek. Ujjam a főzetbe merül, és amikor kihúzom, látom, hogy remeg a kezem. Furcsa egy éjszaka. Ami még rám vár, ahhoz erő kell majd, sok erő.
Megérintem a bőrét, mely forró, és lüktető. Hallom a lélegzését, miközben megáldom. Ujjaim végigfutnak ajkain, a testén, nyakán, keblein… érzem a szívének dobogását, egyszerre a magaméval… az ölét… mely valaki más birtoka lesz. A legerősebb férfi, a legdicsőbb harcos, ki bizonyította érdemét…. a király.
Eala. Szépsége méltóvá teszi, hogy az Istennőt képviselje. Tökéletessége már-már bűn a természet ellen, hisz az istenek világát idézi a halandók közé. Bár sosem láttalak volna, bár megvakultam volna, mikor először néztem rád, bár sorvad volna el a szívem, amikor szerelemre gyulladt irántad.
Ellépek az útjából, miközben az Istennőt az Ifjú Istenhez kísérik, aki karjába zárja. A tűz fénye átfogja a két meztelen testet, és egymáshoz szorítja őket. Ritmusos dal csendül, de nekem nem jön ki hang a számon, ahogy figyelem mozdulataikat. Egyesülnek a tűz mellett. És imádkozom, hogy az istennő ugyanígy tegyen kedvesével, mert ez hozza el számunkra a nyarat, a terményt, az állatok akkor fognak jól elleni, és így lesz mit ennünk.
Eala sóhaja az Istennő kéje. Az én hattyú szépségű papnőm mindig tökéletesen végzi el a dolgát, amit rászabnak az erők. Nincs szerelem a szívében, nem is volt talán soha halandó iránt. De testét zokszó nélkül adja oda annak, akinek kell, és élvezettel áldozza fel magát a szerelemnek. Molan viszont szereti. Látom a mozdulatain, látom, ahogy gyengéden húzza magához. Keserű érzés. A gyomrom táján égető fájdalom jelzi, hogy újabb látomás közeleg. A torkomat szorító láthatatlan kéz megakadályozza, hogy szóljak.
Látom Ealát, ahogy gyönyörtől sugárzó arcán csillog a tűz fénye, és egy pillanattal később látom, ahogy egy halottkísérő szellem lép mellé. De nem most… Idős asszony már, máshol, messze innen. Békés földön nyugszik, ahová nem jut el a harcok híre. Gyermekének felesége, és annak gyermekei mosolya kíséri. Fiának neve pedig messzire cseng, és rémületet csal ellenségei szívébe. Nagy harcos lesz. Ahogy az apja.
Hangos sóhajuk kéjteli sikoltássá erősödik, és mire visszatérek a valóságba, bevégeztetett. Molan még mozdulatlan fekszik Ealán, minden bizonnyal folytatni fogják, de most már nem egyedül, most már minden szerelmes kérheti az istennőt, hogy áldással tekintsen le rá. A kupát az egyik társam kezébe adom, mostantól az ő tiszte lesz, én pedig kihátrálok a tűz fényköréből.
Két kínzó látomásom egyike beteljesült már, ideje, hogy szembenézzek a másikkal is. Lépteim újra az erdő felé indulnak, nem irányítom, hagyom, hogy a szellemek vezessenek. A fák most nem örülnek jöttömnek, kérlelnek, menjek vissza az ünnepre, és az Istennő frigyét ünnepeljem boldogsággal, ahogy mások. Beljebb megyek, ezúttal nem fordulhatok vissza.
Csend van, nagyobb, mint lennie kellene, nagyobb, mint amit a termékenység ünnepe megkövetelne. A fák suttogása érthető kéréssé válik, már szinte felszólítanak, hogy távozzak. Az összeboruló ágak eltakarják előlem a holdat, és egyre sűrűbbé teszik az éjjel sötétjét. De még látok. És lépek előre, tudva, hogy mi vár rám. Tudom. Láttam.
A tölgyek hangja elkülönül, és egy titokzatos idegenről suttognak. Gyilkos élettelen, ki élők vérén éli szentségtelen életét. Tudom. Nem tart vissza. Éppen azért jöttem, hogy szembenézzek vele.
- Tehát engem keresel?
Megfordulok, és az árnyékból elősejlő alak elkülönül az éjszakától.
- A halálba sietsz…
- Nem. Csak tisztában vagyok vele, hogy a sorsomat nem kerülhetem el, bármilyen messze is futok.
Figyelem, ahogy közelebb lép. Magas, fiatal férfi, szép, akár az elfek a tisztáson. Szemei ragyognak, bár nem érzek benne melegséget, nem érzem benne az életet.
- Jól mondták a fák, nem vagyok élő.
A gondolataimra felel. Így érthető, hogy miért értem a szavát, bár bizonyos, hogy idegen. Ruhája díszes, és kényelmetlen, hosszú hajában fémből készült dísz csillog.
- Tudom mi féle szellem vagy. Sorsod szánalomra méltó.
- A Te sorsod se sokkal kellemesebb. A tisztánlátás átkát viseled.
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Igaza van. Belémlát.
- Ritkán találkozom olyannal, mint te vagy. Ritkán látok olyat, aki nem próbál menekülni. Ritkán látok olyat, aki érti, az őt körülvévő világot.
Lassan közelebb lép. Kíváncsian néz rám, és én is kíváncsian figyelem őt. Nem láttam még hozzá hasonlót.
- Talán más prédát kellene keresnem.
- Nem, nem kell. Aminek meg kell lennie, az megtörténik, és nekem ma éjjel kell meghalnom. Ha nem te végzel velem, akkor más módon lelem halálom. Már hallom a sikolyt, és egyre hangosabb. A halottkísérő banshee már eljött. Szomorú arcú asszony, kisírt szemekkel… ott áll melletted. Értem jött.
- Meg akarsz halni, Codail?
- Akarni, nem akarni, egyre megy. Amire nincs befolyásunk, azt el kell fogadnunk. Te azt hiszed, választást kínálsz, pedig…
- Nem, én sem hiszem. Hosszú évek alatt megtanultam már a törvényt. Igazad van.
Most én lépek közelebb. Furcsa dolgot érzek ebben a lényben. A bölcsességen túl valami megfoghatatlan erőt. Mely végtelen sötétséggel párosul. Mint a csillagtalan éjjelek ártó mágiáinak megzabolázhatatlan ereje.
- Az ellenségeink… ellenségeid neked is?
- Nekem nincs ellenségem. De mindenki a vesztemre tör.
- Számodra mindegy tehát, kinek a vére éltet?
- Megteszem.
Még meg sem kérdeztem. De tudja. A szívem mérhetetlen nyugalom járja át. Most már jöjj, jöjj, idegen, jöjj banshee, készen vagyok elhagyni a szent ligetet.
Érzem a karomon a kezét aztán a nyakamba maró fájdalmat. A vérem lassan távozik. A nőszellem egyre közelebb lép, ahogy az életem elszáll, és az idegené növekszik. Fogytán az erőm. A tölgyek jajgatnak, és a fagyöngyök könnyeket hullatnak értem… Ne tedd drága erdőm, megóvunk téged!
Már alig látok, le kell hunyjam a szemem. A nyakamat tépő fájdalmon túl csak egy dolgot érzek, és finom érintést. Itt a kísérőm. Ideje elengednem a létezést… És új életet találni…. Talán Eala éppen ma éjjel megfoganó magzatában…