Rólunk mindenki azt
hiszi, nem álmodunk. Az álmok azok "kiváltsága" akik éreznek. Akik
léteznek. Van lelkük, érzik a fájdalmat. Mi nem álmodunk.
Legalábbis mások ezt
gondolják.
Álom... Míg az ember
alszik, az agy igyekszik helyre tenni mindent, amivel ébren nem tudott
megküzdeni. Csak keveseknek van fogalmuk róla, hogy milyen fontos is ez a
folyamat. Kivel ne fordult volna elő, hogy sírva, reszketve, sikoltva ébredt
fel egy-egy rémálom után. Szerencsére ez nem fordul elő túl
gyakran egy egészséges embernél. De milyen érzés lehet álomról-álomra így
ébredni? Én tudom...
A legendák sokszor
tévednek. És nem kevesebbszer túloznak. Valóságalapjuk elvész a századok alatt,
és lassanként minden kapcsolatát elveszíti az igazsággal.
Álmodunk. Bár talán
nem ez a legjobb szó rá, de ez az egyetlen, amivel érthetővé
tehetem a dolgot. De számunkra mindez mást jelent, mint az embereknek.
Lelketlen szörnyként
gyilkolunk, nem törődve
azokkal, akik általunk vesznek el, és jutnak kárhozatra. Valóban, mennyivel
könnyebb olyat megölni, akit nem ismerünk. Akiről nem tudjuk, mit érez, kit szeret, mire
vágyik, mitől
retteg. Nem tudjuk, ki várja haza, és miért akar olyan nagyon élni. Csupán
elvesszük tőle
a legfontosabbat, azt, ami mindezek alapja... a létét.
A legendák így írnak
le minket, és sok igazság van benne. Nem érzünk bűntudatot.
Nekünk nem számít, hogy akit feláldozunk, ki volt. Nem számít, hogy jó, vagy
rossz ember volt. Általában csak rosszkor vannak rossz helyen. Legalábbis az ő
szemszögükből.
Mi úgy véljük, ez volt a sorsuk, ahogy a miénk is. Önigazolás? Meglehet. A
természet törvénye, hogy a gyengébb elhullik, és prédául szolgál az erősebbnek.
A falka-érzés megvédheti egy ideig az elesetteket, de végül magára hagyják, aki
nem elég gyors. És az oroszlán elkapja az antilopot…
Nem érzünk bűntudatot,
nem érzünk szánalmat. Nem érzünk semmit. Hisz nincs lelkünk. Ezt mondják a
legendák. És óh, ez esetben milyen igazak! Csak a legendák nem beszélnek az
átokról, mely fajomat sújtja. Hogy is beszélhetnének olyasmiről,
amit csakis mi tudunk!
Ki gondolná, hogy
álmodik az is, aki nem alszik? Tudattalan pihenésünk nem alvás, de a „nyugalom”
sem az, aminek látszik. A rémálmok ideje. Nem is álom ez, sokkal borzalmasabb.
Átok, mely arra kényszerít minket, hogy szembesüljünk saját tetteinkkel, és
lényünkkel. Átok, mely megmutatja nekünk azt, amit olyan nehéz lenne másképp
látni, önmagunkat, egy másik lény szemével. Átok… újraélni áldozataink életét,
utolsó óráikat, perceiket, érezni érzéseiket, gondolni a gondolataikat, ismerni
őket
legmélyebb valójukig. Átok, prédává válni, aki előled
menekül. Álmok, melyek a valóságot mutatják, csak éppen a másik oldalról. A
vámpír áldozatának szemével…
Ó, csodás egyensúlyt
teremt a Természet!
Rólunk mindenki azt
hiszi, nem álmodunk. Az álmok azok "kiváltsága" akik éreznek. Akik
léteznek. Van lelkük, érzik a fájdalmat. Mi nem álmodunk.
Legalábbis mások ezt
gondolják.